Olyan jó manapság élni. Annyi vicceset látok, hallok.
Itt van például a Médiatanács reakciója a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletére, amely „csütörtökön megerősítette, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának szerződéskötési kötelezettsége állt fenn a 92,9 MHz frekvenciapályázat nyertesével, a Klubrádióval”. Az Ítélőtábla visszaküldte első fokra az ügyet, azzal, hogy nem találta elegendőnek az indoklást, de az ítélet elég egyértelműen a Klubrádiót hozza ki győztesnek – csak az első fok eljárásával van némi baja.
No most, Szalai Annamária testülete erre imigyen reagál:
SAJTÓKÖZLEMÉNY
A Médiatanács szakmai álláspontját erősíti a Fővárosi Ítélőtábla döntése
A Fővárosi Ítélőtábla 2012. július 12-ei döntésével hatályon kívül helyezte azt az elsőfokú bírói ítéletet, amely szerződést hozott létre a Budapest 92,9 MHz tekintetében a Médiatanács és a Klubrádió Zrt. között.
A Fővárosi Ítélőtábla mai végzése szerint jogszabálysértő volt az elsőfokú bíróság döntése.
Az ítélőtábla határozatának jogi indoka az volt, hogy az elsőfokú bíróság egyáltalán nem vizsgálta a Médiatanács vonatkozó döntésének és eljárásának hatásköri alapjait.
A döntés a Médiatanács korábban hangoztatott szakmai álláspontját tükrözi.
Médiatanács szóvivői iroda
Hát nem szép? Lehetséges volna-e bármilyen olyan döntés, amit a Médiatanács nem győzelemként, fényes diadalként tárna a nagyközönség elé? Elképzelhető volna-e, hogy a kiváló testület azt mondja: vesztettünk, elmeszeltek, nem volt igazunk – vagy akár csak annyit: részben módosítani kell az álláspontunkat (mely: szakmai), történt egy kisebb hiba, nem voltunk egészen körültekintőek? Ugyan már, kizárt dolog. Médiatanácsnak lenni olyan szerep, amely csakis arra ad módot, hogy mindig sikerről, eredményekről és csillogó jövőről beszéljen, aki a nevében beszél. (Számos más kormányzati vagy kormányzatközeli szereppel egyetemben.)
Erről pedig azonnal eszünkbe juthatnak a különféle verbális társasjátékok: ahol például tilos kimondani a „fekete”, „fehér”, „igen”, „nem” szavakat; ahol tilos beszélni, csak mutogatni lehet; ahol csak igennel vagy nemmel szabad válaszolni, és így tovább. Adódik, hogy kitaláljuk az Én vagyok a Médiatanács! című játékot: akit kisorsolunk, az lesz a Médiatanács, és tréfás feladatokat eszelünk ki neki. Például: kommunikálnia kell azt, hogy a bíróság jogerősen életfogytra ítélte. Az ügyes kispajtás például ezt mondja: „A Médiatanács ismét győzedelmeskedett, a független magyar (!) bíróság lehetőséget ad számára a hosszú, nyugodt munkavégzésre, elszigetelt körülmények között... stb.” Egy másik feladatra ekként válaszol: „A Médiatanács, hivatástudatától és a nemzet iránti elkötelezettségétől vezettetve, vállalta, hogy megtisztítja a padlót, ezért önként rátekeredett a partvisnyélre, és saját akaratából feltörölte a rá kirótt területet. Ismét fényes győzelmet aratott.” Stb., folytatható, megvan.
Nagyszerű mulatság felnőttnek, gyermeknek egyaránt.
